2007. november 20.
VI. évfolyam 11. szám.
Tartalom
elfeledettek
próza, versek
Könyvajánló
v
Üszkös már a felhők szegélye
S az éj, mint fekete selyemkendő
A gyászoló özvegy arcát, elfedi a tájat.
Valami eredendő fáradtság sejlik fel
Szememben s elernyedő tagjaimat
Magával rántja a lehullás misztériuma,
Mint ahogy az elszáradt leveleket a föld:
Ősz van.
S a gondolatok rendezett szövedéke,
Mit a nyár érlelt egésszé, most szétfoszlani látszik
S azzá változnak a nemrég még sokszínű dolgok,
Amik valójában: egyetlen Igazsággá.
Ősz van.
Elszállt az idő a forrongó szózatok,
A tarka szavak,
A lángoló csókok fölött,
Mert minden alászállásra ítéltetett,
Hogy a maguk egyszerű módján
Érezhessük meg a dermedtséget,
Mely a felszabadító és ihletett
Teremtést megelőzte egykoron.
Ősz van.
Az eszmék dús lombjai odavannak már
És mint egy szikár tölgy, úgy magaslik
Előttünk a megkérgesedett jelen.

De a kopár erdők mélyén egy rejtelmes
Vándor járja egyre csak rögös útját,
Kinek lépteit alig-alig hallani
S ruhája szakadt koldusruha,
Mit a bánat tépett széjjel.
Ó! Sokan, akik látják, megvetik és nevetnek rajta…
Pedig én tudom, hogy Ő a Teremtő,
Ki elgyötört, vérző testében érleli már
A jövő bódító virágzásait.



Balázs Gyula
Hullások
v
v
v
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Deák-Ébner Lajos: Hajóvontatók
Jó lenne megfogni a kezed, Anyám! Végtelenül elárvult körülöttünk a világ. Ismét egyedül érezzük magunkat. Emlékszel még, amikor utoljára beszámoltam bizonytalan magunkról? Úgy éreztem, nem hittél nekem. Miért is tetted volna, amikor mindig hittél valamiben, csöndesen vagy kimondva - de valljuk be - inkább magadban hordozva dédelgetted a jövőt. Csalódások könny-cseppkövei építették álom-templomod. Most újabb csalódások rakodnak a régire.
A minap Apámmal idzgettük, rakosgattuk mozaikemlékeinket, és az elúszó időben nehezen egyeztünk. Lehet, hogy az időt másképpen mérjük? Lehet, hogy életünk és az idő-megélésünk nem ugyanabban a dimenzióban zajlik? Vagy talán másképpen értelmezzük? Én a napi kényszerszülte békétlenségben, ő pedig, közelebb hozzád - a megszépítő emlékezésben?     Jó lenne megfogni a kezed, Anyám! Végtelenül elárvult körülöttünk a világ. Keresztforgácsokból égetnek máglyát, füstölgő parazsakban tartósítják a sokféleképpen megélt múltunkat. Lassan elégünk!  Remélem, nem kiégünk!  Füstjeleink egyszer talán eljutnak az égig. Kár, hogy csak ritkán érkezik - vagy talán nehezen vesszük észre - a visszaérkező jeleket!  Igaz, a figyelmeztetés elfogadása sohasem volt igaz erényünk. De hát mikor fogadtam meg intéseidet? Most meg...   
    Jó lenne megfogni a kezed, Anyám! Végtelenül elárvult körülöttünk a világ. De csak állok itt a sírod előtt, morzsolgatva kedvenc virágodat, és az ingadozó gyertyafényben még élő magunkat hívogatom. Bármennyire is beléd kapaszkodom, két kézzel markolom a jelent. És amíg Téged szólítalak, magunknak beszélek, mert már sohasem választható el a kettő egymástól.
1992.
v
Mért fáj a múlt, s miért az eljövendő;
Honnan jöttem Hozzád, s Tőled hová jutok?
Mért fáj, ha szól a gyertyafény-keringő,
Ritmust a szél dobol, s mért hallom: föld zuhog.

Ha meghalok, ne gyászolj majd sokáig;
Percig sírj csendesen – aznap, mikor temetsz.
Hajítsd a tűzbe fájdalom-ruháid,
S én várom éjen át, hogy újra rám nevetsz.

Nagyerdőn táncba hív a régi dallamunk,
Fehér fenyő-ital, boróka ízű csók;
Az életünk – örökre első randevúnk.

S ha gyertyafény felé Te szállsz előbb talán,
S Tenéked énekelnek csillagon lakók –
Ijesztő bár a mély, Te vársz fönn énreám.

v
Hegyoldal. Üresben kigurulva érünk le az útra,
s a forgalom ütemével megszakad ismét a múltba
való révedezés.
Az élet oly kevés,
oly rövid szakaszokban enged meg némi csendet belül,
mikor az időből egy-egy emlék kerekedik felül.
Temető csendjében
alusznak mind mélyen
felettük árnyat vetnek az óriásra nőtt gesztenyék
s a sírokon virág, köztük avar, bennünk emlékezés;
gyertya, meg temető,
fogyó jelen idő.

v
Eddig még lombok takarták
kusza ágaim,
tüzemre nyár zápora hullt;
pattanó indulatom villámokba
és dörgésekbe veszett -
könnyem heves záporokba fúlt.
Most minden csupa ősz,
csupa hullás - hűvös-iszonyú tél-elő.
Rám hullanak a sárga lombok,
s hűvös őszi szél elvisz velük.
1978.

v
téged idézlek szántottarcú öregember
te vagy az ősöm – tán a nagyapám:

ingedet dérként lepte be a só
bivalyok koptattak mázsás igát
róttad egymás alá szótlanul
emberszaggató nappalok sorát

korhadt fejfák dőlnek horpadt melledre
a szent földdel tele a szád

ezerszer legyőzött makacs agyag
megőrli fehérlő csontjaidat

v
Danit világéletében két dolog érdekelte: a születés és a halál. Előbbi kissé közelebbről, utóbbi távolabbról, de mindkét eseményt hallatlan érdeklődéssel fürkészte. Hozzá olvasott s várta, a tapasztalások idejének elérkeztét. Egészséges volt, tettre kész és kíváncsi. Természetes, hogy először a születés érintette közelebbről, megházasodott és sokat tett azért, hogy gyermekei "méltó" közegbe érkezzenek.
Már az első magzat jelentkezésekor megjelent benne az új, mindennél erősebb érzés, a mélységes kíváncsiság: mindent tudni akart, ami az embrió érésével, kifejlődésével kapcsolatos, feleségével eljárt a nőgyógyászhoz, amint lehetett, bekéredzkedett. Az ultrahang vizsgálatok alkalmával valódi türelmetlenséggel leste a képernyőt s felujjongott, amikor az orvos türelmes, finom magyarázatát hallgathatta.
Először a gyermek "szívecskéje" lett érzékelhető, a gerincoszlop, a lábak, a kezek, a koponya (Dani a sorrendre nem figyelt) kirajzolódása lett életre szóló élménnyé, valahány testrészről "képet" kért és az orvos, készséggel mindannyiszor kinyomtatta a monitor rajzolatát.
A kórházi megjelenések alkalmával határozták el az "apás szülés"-t, Dani módszeresen készülődött a szülőszobában való megjelenésre, ott tartózkodásra. Nem mintha annyira szeretett volna segíteni a feleségének, tudta, Regina "baromi szívós", elhúzna akár egy traktort is. A szeretet, - így gondolta -, a gyerek, a csoda, a két ember egyesülésének gyümölcse, ami annyira lenyűgözte, a napról-napra történő növekedés.
v
VI.
…cirógatnálak, de a rejtett tüskék,
félek – összeszurkálják ujjaim,
közelednék s visszataszítasz büszkén:

élve is rideg vagy, akár a holtak,
nincs ember, ki ismerné útjaid.
Megnyúltak lelked acélhúrjai,
nem szól, csak hamis hang… Talán a holnap

fölébreszti benned minden elnyomott
kísértésedet, karod kitárja
s végre megzendül nyarad gitárja
tisztán és őszintén. Akkor megfogok

hajlani előtted, mint egy gerle s nagy
csókot adok sötét harisnyádra.
Persze csak akkor, ha – te is benne vagy…

v
Várj meg, én kedvesem, sötétedik már -
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas -
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem -
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

v
Esküvö, Kattints, a kép nagyítható.
Esküvö, Kattints, a kép nagyítható.Esküvö, Kattints, a kép nagyítható.Esküvö, Kattints, a kép nagyítható.
Esküvö, Kattints, a kép nagyítható.
Deák-Ébner Lajos
festőművész
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Deák-Ébner Lajos: Faluszéle
A férfi türelmesen várta, hogy előrébb jusson. A sor nem volt hosszú, de lassan haladt. A hamburgeresnél ketten dolgoztak. A lány vette fel a rendelést és foglalkozott a vevőkkel, a fiú állította össze a hamburgereket, a kész szendvicseket egy vékony nejlonba csúsztatta, aztán odaadta a lánynak. Ő tálcára rakta, mellé dupla szalvétát tett, közölte a végösszeget, elvette a pénzt és szólította a következőt.
A férfi előtt állók kivétel nélkül gazdagabb hamburgereket kértek, ananásszal, kukoricával, franciasalátával, elkészítésük némiképp több időt vett igénybe. Időből persze nem rendelkezett mindenki korlátlan készletekkel, a vásárlók többsége az alig száz méterre lévő pályaudvarra sietett, vagy a vonatról érkezett a pulthoz, hogy a városba igyekezvén bekapjon pár falatot.
A férfi nem tartozott egyik csoportba sem. Egykedvűen nézegette a fővárosi forgatagot, a kör alakú téren sakkozókat, a valutázókat, a felszabadult örömmel siető iskolásokat, és olvasta végig ismét a hamburgeres teljes kínálatát. Alig ötvenéves lehetett, sportos cipőt, farmernadrágot, fehér pólót és egy bársonydzsekit viselt, vállán finom marhabőr táska lógott.
A pulthoz érve egy sima hamburgert kért.
A lány hátraszólt a fiúnak, hogy egy „sima hambi lesz”, majd megkérdezte, tehet-e bele hagymát.
A férfi kért bele hagymát. Azt mondta, „lehet, lehet, nyugodtan…”, a lány tehát arra bíztatta a srácot, hogy sokat tegyen bele.
A ketchup és a mustár esetében csupán a két szó közlésére szorítkozott, a férfi érezte, gyorsabb tempóra váltanak, ezért csak annyit mondott: mustár.
A fiú, aki nem is nézett a vevők és a lány felé, alighanem csak a miheztartás végett közölte, hogy „ok, vettem”, és már nyomta is a mustárt a húspogácsa és a hagyma tetejére. Belecsúsztatta egy háromszög alakú nejlontasakba és a lány keze ügyébe tette.
Miután a férfi nem kért mást, a lány bepötyögte a háromszáznegyven forintot a fóliával letakart számológépbe, a masina kiköpte a nyugtát, a lány leszakította, rátette egy piros műanyag tálcára, s már kezében volt a hamburger is, amikor eszébe jutott valami.
„Csomizzam?”, kérdezte a férfit.
Amaz egy pillanatra megtorpant, ránézett a lányra, a fiúra, majd a pénztárcájára, s csak annyit mondott, hogy „hát… igen, ö.. lehet”. A lány fogott egy nagydarab zsírpapírt, ügyesen belehengergette a gazdagon hagymázott, mustáros, sima hamburgert, mellé tette a nyugtát, s az egészet egy reklámszatyorba csomagolva adta át a férfinak, aki ez idő alatt fel sem nézve az aprópénzt számolta, és háromszázötven forintot tett le a pultra.
A lány nyújtotta a szatyrot, de a férfi meglepetésében szinte felkiáltott: „nem kellett volna becsomagolni!”
Nála jobban csak a lány volt meglepve. Kezében a hamburgerrel, fejét hátrahúzva, szemöldökét megemelve válaszolt: „de hát kérdeztem, hogy csomizzam-e?!”
    A férfi csak állt ott, „á, hm...” hümmögte, „jó, semmi gond” mondta, átvette a szatyrot, megköszönte – a háromszázötvenből nem kért vissza – , és komótosan elindult a metrólejáró irányába.
A sorban mögötte állók előreléptek, s a lány, mintha az ő megnyugtatásukra tette volna, gyorsan megkérdezte társát, hogy ő ezt nem is érti, talán „nem volt vili?”. A fiú ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy igenis „tök vili volt”, és már készítette is a következő hambit, ubival, ahogy azt a lány meghagyta neki.


v
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Deák-Ébner Lajos: Hátakt
Mikor a tüzek mind kialszanak
s elnémulnak a lázadó szavak,
ne hidd, hogy végleg megadom magam,
megyek tovább, sötétben, hontalan.
Hihetnéd azt, hogy járni sem lehet
félőn tapodva minden új követ,
vakon tapintva kerítést, falat…
de csak tovább, amíg meg nem szakad
e koldus lét, e céltalan magány,
s át nem lépek a semmi kapuján.


v
Újhold napján megszülettem,
sötét égbolt volt felettem.
Múlt helyein, múlt képein
álmodoztam, tervezgettem.
Az arcomat elrejtettem,
tévutakon tévelyegtem.
Félelemből, szorongásból
magas tornyot építettem.

Nincs gyógyfüvem rontás ellen.
A bőrömet levedlettem,
nem kérek több alamizsnát,
megtörettem, megtörettem.
De hiszem, a végső percben
kinyílik az ég felettem,
a fülemhez égi szózat
szól majd, szép arámi nyelven.

Hogy el soha ne feledjem,
miért jöttem e kietlen
pusztába, hol porba löknek,
ahol túlharsognak engem,
és itt vagyok, újra zengem,
megnyúzottan és törötten:
A barbárság, tudatlanság
töviseit kell lenyesnem.

v
Fák ága közt csillag bujkál,
levél rejti. Harmat szitál.
Kék álomköd-palotában
egy lélek száll szélruhában.

Sápadt fényét a Hold fonja,
ezüsthálót vet a tóra,
víztükrében mereng másán…
sámándobján dobol a sámán.

v
Szép őszi nap volt. Sok napsugár
Csillant az út kopott kövén,
S a hegytetőn büszkén uralt a vár
(árnyék lobbant lőrések rejtekén )

Figyelt a vár: jön-é pogány ?
Dörögjön-é az ágyú öblösen ?
Nincs itt pogány. Csak egy leány
Lépdelt az úton csöndesen.

Sovány tarisznya verte oldalát
S vászonnadrágja is kopott
Derekát széles öv ölelte át.
A lány csöndesen, lassan ballagott.

S akőnél – hol ültem – megállt
Egy percre csak. Nem kérdezett.
(láttam maradna) jelre várt,
s mutattam szótlan a helyet.

A lány némán foglalt helyet
A haja szőke volt és szélcibált
Kezébe vett egy régi várkövet
És hallgatott. Csupán a csend szitált.

Nem szóltam én sem. A csöndet kedvelem
Róttam a sűrű álom-sorokat
A lány felállt, s már messze járt,
Úgy tűnt el, mint egy gondolat

Már nem tudom, miért ment tovább,
Miért hagyott ily hűtlen el.
Kérdezném már, szólítanám,
Hiába már, hisz nem felel.



v
A két nehéz nagykapu szélesre tárta szárnyait. Az úton elhaladó, ha benézett, csak annyit látott, hogy a köves udvar kihalt hátra végig, még a fű sem volt hajlandó arra a kegyre, hogy kidugja a fejét, mert azonmód le is nyomta volna a szekér, az állat. Gazdaudvar ez, még ha elő is bújna valami zöld, a ház asszonya nyomban kikapálná. Ez az ismérve egy háztáji gazdaságnak. Ahol füves a porta, ott nincs élet!
Csak a kert menti ágyásokban illatoznak a tavaszi nárciszok, a tulipánok messziről illegetik magukat, azért lássák, hogy szépet szerető gazdasszony van ebben a házban. Nocsak, alig emlegetjük, már kinn is áll a kapuban, épp vesződik egy cigányasszonnyal, aki váltig győzködi, hogy:
- Mennyen mán hátra a naccsága s szedjen legalább egy kosárnyi árvácskát, mert már korareggel eladtuk azt ami volt a piacon. Jó az ára, most kell vinni, úgy viszik a virágot, mint a cukrot ki a temetőbe, kertekbe, a kapuk elé, parkokba… - Mire a háziasszony beadja a derekát, hátramegy a kiskertbe, majd előjön csípőjén a nehéz kosárral, arra az udvar is megelevenedik. Öreg gazda fogja be a lovakat, a fiatalember pedig a tarisznyát dobja még fel a szekérderekába, megy ki a mezőre szántani.

v
Oly bizonytalanná tehet
egy ilyen esős, őszi nap,
ha most behunynád a szemed
homálynak hihetnéd magad.

Szorongásoddal vagy jelen
a tájban, mely belőled épül,
nyirkos, növényi félelem,
üres szíveddel összebékül.

Képzeleteddel szörnyeteg
álmok vad körhintája fut:
döghúsként málló fellegek,
alkonnyá hamvadó faluk.

S a befüstölt, hideg szobából
csak nézed, míg esteledik,
ahogy az ablakon a zápor
parasztarca verítékezik.

v
Kezem szívedre,
szívem a kezedbe
már nem helyezhetem,
de a fuvallatban,
az éj-pókhálóban,
rám hulló levélben
nem Te érintesz-e
Kedvesem?

Titkon nem vagy-e
itt  a szobámban,
a gazella szemében
mi bronzban ül,
nem Te borzongsz-e
át minden rezdülésben
testemen kívül és belül?
Hisz egyek voltunk
röpke-sokáig
elválaszthat-e halál,
ha a lélek örökre egyesül?



v
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Deák-Ébner Lajos: Baromfi vásár
Már hajszolják egymást a hűtlen évszakok,
a Bánat körúton a magány andalog.

Eltűnt a tavasz vad szerelem-illata.
Fagyossá vált a nyár forró fuvallata.

Ősz-szagú lett a föld. Letört a sok levél.
Meztelen a fasor. A természet ledér.

Reszketnek a bokrok, lehullt a lombruha.
Kódorog az idő, mint eltévedt kutya.

Úgy zihál a szívem – meghasad a felhő,
a körút végében riaszt a vészcsengő.

Ünneplő ruhában, mosolyogva várom
a végső évszakot, – szerelmet – s halálom.



v
Drága dolog a petróleum. A boltba vitt az ember egy üveget és abba mérték pénzér´. Nagymama csak későn gyújtotta meg - az üvegcilindert leemelve - a lámpabelet, mikor már alig láttam nagypapa lábait a lavórban. Azt minden este megmostam, ahogy az Úr a Tizenkettőét. (Azt a plébános úr mesélte a múltkor.) A sparhelt vasszáján keresztül kiviláglott néha a maradék tűz lángja, ha lobbot vetett még egy - egy lapuló ágdarab.
Egy malac aludt ott a melegben előkelően, mert kicsi volt és köhögött. Vicces volt, mikor néha egy-egy szikra kipattant, és éppen a rózsaszínű hasára esett. Erre mindig riadtan felhorkant és méltatlankodva körülpislogott malacszemeivel, mintha azt kérdezné: - Mi volt ez kérem szépen? - aztán visszaaludt a következő szikráig.
Milu, a hatalmas fekete kandúr válaszra se méltatta a malacot. Mélyen lenézte az ilyen alakokat. Milu kandúrnak fene-nagy híre volt a faluvégen. Verekedő, vérmes volta miatt társai - ha tehették - nagy ívben kikerülték. Még az arra tévedt nagyobb kutyákat is elkapta és megerőszakolta. Neki mindegy volt, hogy lány- vagy fiúkutya e az illető. A két első lábaival hátulról lefogta áldozatát, aztán adj neki! Ilyen megesett kutyának aztán nem volt maradása a faluban. Akár elhiszik nekem akár nem, de tényleg így volt - magam is láttam mikor a keresztapám jött hozzánk borér´.

v
Ünnepünk fázósan dől neki a sötét
földszenteknek, rőt gyertyaláng
festvénytáncot jár szépvarázs hiteken,
éphalál kering imával idézett angyalokhoz,
lusta mennyei táj kering.
Isteni éden térdel reszkető őszi fénynézetekhez
csendhangok enyésztik békés öleléseinket.

Öreg gúnya ez az emlék,
harmat mozdulat hajigál gyertyaillatot.
Táncol, roppan, szinte fáj, s ha mégsem,
-szinte itt ülök az élők fényes pitvarán -
burkolt régi emlékek lerúgtak magukról,
rohannak az árnyak érthetetlen
foszlányain át.

Az alvó emlékek, haladnak gyökereken,
-sírás és árnyék fuldoklik értük -
a semmi foszlányain át, az érinthető és
rohanó árnyak est csend zene rendje
úgy szól régi pillanatokról
- mely alszik már a múltban -
mint éberalvás előtt a harang.

A szélfútta sírokon, barázdákba
ágyazott báli ruhája összehajol
a tiszta, fagyos álmokkal, s
ring a csendes fekete,
messze, nyugtalan, tudattalan anyag.
Kristályköd a hangja, bing-bong
ragyog, lépdel, bezár és ostromol.

A fűzfa is enged a fák létképének.
- bár húzza torkában a tudat -
Az anyag helyében konduló harang,
nyújtja-húzza esőszárnyát megnyugvásra,
bontja belső templomát alvásra,
- ide térdel szív, s az ész -
halk mámoros énekként.

Ébred a tűnt, dúlt pillanat,
zsendül-szépül a földfelleg.
Ráhajt, izzik és hátrahagy,
a még zöld kerti kósza szirmokra
szórja a vélt tavaszt, s lázad
pont akkor, amikor
halottak napja van!

Szeged, 2007.11.04.





v
Tengerpart, őszi éjszaka
nem jött szememre álom -
róttam a móló köveit
velem járt zord magányom.
Fenn őrködött a vén torony
a messzeségbe nézve,
a tenger halszagot lehelt
az októberi éjben.
Valahol jött egy nagy hajó
a kürtök zúgva-búgtak -
valaki jött a nagy hajón.
ki értem indult útnak.
Az a hajó - mégis kitért,
köd ült a víz felett,
hiába küldött a torony
eléje fényjelet.

( Warnemünde,1978)


v
HARMADIK FEJEZET

SZOMBAT DÉLUTÁN

Kósa az ajtóban várta Sági Kornélt. Kezet fogtak, bemutatkoztak. A kötelező részvétnyilvánítás után Kósa betessékelte Ságit az irodájába. Karsainak, és Lajtának az útját állta. A reggeli telefonálókról érdeklődött. Semmi különöset nem tudtak mondani a rendőrtisztek. Üzletemberek villáit figyelte meg a forradásos arcú. Lehet, hogy igazuk van a telefonálóknak. Jól megszervezett betörőbanda megfigyelőjére gyanakszanak. Csak az nem stimmel, hogy nappal figyeli a villákat, és ott ácsorog hosszú percekig. Ez egyáltalán nem vall okos eljárásra.
Kósa értetlenül csóválta a fejét. Fogalma se volt, miért ez a furcsa viselkedés. Lajta felé fordult.
- Menj el Hevesi bátyjához. Beszélgess el vele. Vasbeton alibit kérek tőle. Hol volt csütörtökön éjjel? - Zsebéből papír cetlit húzott elő. - Itt van a címe.
Elgondolkodva nézett a felvonók felé siető nyomozó után, aztán Karsaival együtt bement az irodájába.
Sági a fogasra akasztotta selyemballonját, és széke mellé helyezte fekete bőrtáskáját. Kisportolt alakján elegánsan feszült a drága kasmírszövet. Ha nem ismerte volna életkorát, negyvenöt évesnek mondta volna. Barnára sült arc, egyenes testtartás, csak a szeme alatt húzódó néhány ránc jelezte az évek múlását. Szőke haja kétoldalt, hátra volt fésülve, csak homloka közepén hullott előre egy fegyelmezetlen tincs. Kék szeme kivilágított a sötét arcbőrből. Nem volt nehéz elhinni, hogy 14 évvel azelőtt, Caroline első pillantásra szerelmes lett belé, amikor Sági csak 46 éves volt.
Sági előredőlt, alig hallhatóan, majdnem suttogva megkérdezte:
- Mi történt, ezredes úr? Tudnak már valamit? Hogyan történt ez a... - Lehajtotta, értetlenül rázta a fejét. - Nem akarom elhinni - suttogta maga elé. - Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett.
v
Nézz le Uram, nézz le,
Te tekints le reám!
A még-még pislogó,
Veszni nem akaró,
Küszködő reményét
Ébredni láthatnám,
Születni hajnalát,
Támadni sugarát!

S hinni, ha még tudnám,
Hogy még átmehetek,
Ha hittel mondhatnám,
Hogy valaha egyszer,
Egyszer még átmegyek
Túl az Óperencián!...
v
Mikor a november ködkabátban mászkál
Tóban elmosódva ringatózó nádszál
Fodrozódik a víz, könnyű szellő járja
Fakó fényű napot árnyak közé zárja

Varjú-feketében az elhagyott ágak
Felhőfürtök lógnak, üzennek a mának
Hűvös hetek jönnek, hideg következik
Deresedő hajjal, faggyal szövetkezik

Meghajol az égbolt, talán ma, vagy holnap
Fagyos tekintettel mustrát tart a hónap
Holdba-sápadt arccal a nap felé fordul
Bágyadt mosolyával, szeretet koldul

2007-11-03
v
Megállok a sarkon, látom, hogy a narancssárgás virágú csicsókabokor mögött ott hajladozik Manci néni, gyermekkorom egyik kedvenc öregasszonya, nagyanyám hajdani barátnője. Anyák napja, nőnap előtt, vagy vasárnaponként mindig érdemes volt errefelé sétálni, mert Manci néni, ha meglátott minket, azonnal szaladt, s már szakította is a legszebb török szegfűit, margarétáit, aranyvesszőit.
– Vidd csak haza, anyukádnak, hadd örüljön – mondta ilyenkor.
A fejkendős, töpörödött asszonyt utoljára tíz éve, nagyanyám temetésén láttam. A kezében akkor fehér orgonacsokor volt, a mindig vidám, rózsás kendő helyett pedig, komor feketét viselt, így maradt meg az emlékeimben is.
– Csókolom, Manci néni – köszöntem be hozzá most is harsányan, mint annak idején. Utólag tudatosult, azért köszöntünk mindig hangosan, mert nagyot hallott egy kicsit.
Odatipegett a kerítéshez, hunyorgott.
– Szervusz aranyom.
– Meg tetszik ismerni? – kérdeztem.
– Hát nem nagyon, segíts egy kicsit – válaszolta.
– Sokat jártunk magához a nagyanyámmal, itt laktam az utca végén – adtam újabb támpontokat.
Méregetett, de továbbra is tanácstalan maradt. Inkább bemutatkoztam.
Ekkor szétolvad arcán a mosoly, s széttárta a kezét, mintha a kerítés túloldaláról is át akarna ölelni.
– Tudtam, hogy történik ma valami – mondta aztán. Meglepett arcomat látva magyarázni kezdett.
– Tegnap a nagyanyádékkal álmodtam – mesélte. – Szép helyen vannak, egy kertben, teli virágokkal. A nagyapád épp szalonnát reggelizett, és morgott hozzá, ahogy szokott, hogy nincs elég jól felfüstölve. A nagyanyád metszette a rózsákat – gyönyörű, rózsaszín és fehér bokrokat láttam –, majd szólt a nagyapádnak, hogy jöjjön be a kertből, mert esni fog. Erre tessék, reggelre, ahogy felébredtem, itt nálunk is eleredt az eső. Most meg rám köszönsz te, akit évek óta nem láttam. Éreztem, hogy történni fog valami – mondta.
– Tetszik látni, semmi sincs véletlenül – osztottam meg vele az egyik kedvenc közhelyemet, mire egyetértően bólogatott. Kicsit még beszélgettünk, gyerekekről, unokákról, ilyen–olyan orvosságokról, aztán elköszöntem.
– Várjál csak, nehogy üres kézzel menj el, nesze, itt egy kis virág, vidd haza az anyukádnak – mondta, s ettől valahogy megint gyereknek éreztem magam.
Kezembe nyomta a csicsókavirágot, mondott még néhány szót, aztán utamra engedett.
Anyám a konyhában tett–vett, amikor hazaérkeztem.
– Manci néni küldi – nyújtottam át neki a csokrot. – És azt üzeni, hogy a nagyanyámék jól vannak.
Anyám arcán nem látszott meglepetés. Bólintott, hogy megértette az üzenetet, s azt helyénvalónak is találja, majd nekilátott vázát keresni a virágnak.
v
- Jössz-e mondd?
Új világ vár téged régen,
hol boldog, s szerető a népem,
nincs baj, és sosincs fájdalom.
Az összes terhedet vállalom.
Jössz-e hát velem?

- Jaj fácskáim, smaragd erdőm,
szökő nyulam, kicsi őzem,
piciny gyíkom, kis tekergőm,
sas madaram - örök őrszem,
kicsi fecském, tele fészke tengelicnek,
nélkülem ők mivé lesznek?

- Vigyáz rájuk a jó Isten!
Ember bennük kárt nem tehet.
Szebbeket kapsz erdeimben,
bármennyi a tiéd lehet!
Jössz-e már?

- Jaj a hegyoldalnak szőlővesszei,
patakom, mi vad folyóvá dagad,
virágomnak égszín kelyhei,
völgyecském, mi napkeltére hasad…

- Mit a völgy? - én alföldet adok!
s nálam a hegy is sokkal magasabb!
Folyóim szelídek, mint az angyalok
és minden virágom illatosabb!
No jössz-e?

- Ne sürgess, hogy is mehetnék,
ki vigyázna gyemekemre?
Jaj házacskám, kicsi kertem,
gondot rájuk ki viselne?

- Ő rájuk is vigyáz Isten,
nem tehetsz már értük többet
neked itt már jussod nincsen
s gondok nélkül élni könnyebb!
Jössz-e mondd?

- Miket beszélsz? nincsen jussom?
Hát a munkám, gyötrelmeim?
Befogadó gyermekeim?
Ölelésük? Szívjó szavuk?
Bajomban segítő társam?
Ezt a kincset mire váltsam?

- Ki tudja, mit hoz majd a holnap?
Lehet, szavaid szégyent hoznak rájuk!
Nincs egy zug fájó magadnak.
Lehet, már holnap megtagadnak!
Be kell látnod, ez itt az ő világuk.
Jössz-e hát?

- Csak még egy tavaszt kérek!
csak egy évet adj! hátha…
Dolgozom! - és ha szótlanul élek?
ha magam ítélem némaságra?
S mennék én, hisz úgy igyekszem
de hát földem, kék egecském,
vagy atyám sorsa írott kövekben…
Nem mehetek, hogy is tehetném?

- Te bolond vagy! Maradni akarsz?
tűrni a semmi-ember skatulyát?
Az én türelmem sem örök!
Ha nem találok egy másik ostobát,
jövőre újra jövök.



v
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Válladon pihen már
levetett bánatom
- szelíd folyóvá vált
a múltból feltörő
könnyes zuhatag.
Ujjaid arcomon
békét pihennek,
s lelkemre
puha bársonyt
borítanak.

v
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Deák-Ébner Lajos: Faluvége
                 "Sokkal jelentékenyebb költő és jelentékenyebb egyéniség, mint amennyire közemlékezetünkben él. Arcképe nélkül nem lehet teljes a századelő magyar irodalmának sokszínű tablója."

Hegedus Géza:
A magyar irodalom arcképcsarnoka
1884 -1949.
MERT MINDEN ÚT

A folyó partján fel kellene mennem,
Mert arra szállnak mind a madarak.
És én is tudnám, mért beteg az ösvény
Miért oly vézna, én is tudnám egyszer.

De akkor mért is jöttem a folyóhoz?
Mert ím előttem gőggel elvonul
És tükre titkát hiába lesem,
Ha el nem oldom most a csolnakot.

Ha el nem oldom s vele nem megyek,
Elhagyva mindent, amíg teljesül,
Ahol a fűzes földpartok közé
Beolvad s ömlik a bús alkonyég.

De elhagyjam e néma, bűvös rétet?
Akkor hiába kérdeztem és sírtam,
Ha nem várom meg, míg feljő a hold
És nem hallom meg, ha a rét beszél.

Feljő a hold, szobámba is besüt
S én látom majd bútoraim arcát.
Nem fogom tudni, mért laknak velem
S szobám rejti a titkomat talán.

Titok marad a dolgok minden titka.
Mert minden út és minden végtelen.
És mindig elhágy valamit a lélek
Cserélve útat úttal úntalan.

Szép gyermekségem félbe kellett hagynom,
Szép ifjúságom nem folytathatom.
Az életútról is hamar letérek
S az utak végén van csak felelet.
Ballada

Álljunk meg, álljunk meg édes úti társam,
Bizony elmultaknak kiáltását hallom.
Bizony az elhulltak, útba elhagyottak:
Szép, régi napjaink, kiket szültünk s éltünk,
Kiáltanak értünk.

Meg ne állj, meg ne állj édes úti társam,
Bizony szívünket már hosszú uszály húzza:
Napjaink aranya, éjeink ezüstje.
Királyi teherben lassul már a lábunk,
Jaj, meg ne álljunk.

Álljunk meg, álljunk meg: csendes óra csendül,
Élet színe simul mint a tiszta tóé.
Felszínlik a mélye, mélység növevénye.
Nézd azóta milyen szép erdõ virult,
Szép ország a mult.

Múló országunkból bujdosó királyok,
Számkivet minden nap új idegen napba.
Édes úti társam sohse leszünk otthon?
Szép ország a mult és sürün izen értünk.
Tán eleget éltünk? -

1914, Nyugat

v
TÖRTÉNET A LÓGODY-UTCÁRÓL, A TAVASZRÓL, A HALÁLRÓL ÉS A MESSZESÉGRŐL

Volt Budán a vár oldalában egy meredek, nagy rendetlen telek. A Lógody-utcától fel a Lovas-utig. Az idősebb Novoszád Ferenc birtoka volt. Hanem ő már csak a fent levő kis korcsmát tartotta meg a hozzávaló kétszobás lakással. Ott mérte az uj móri bort három asztal vendégének. (Inkább csak a szomszédság járt oda). Lent is volt két kis ház, a Lógody-utcai kaputól jobbra meg balra, melyek szűk és különös formájú sikátort alkottak az alsó udvarban. Két-két szoba konyha mindegyikben, Azokat a gyermekeinek adta jussba már régen. Az egyikben a lánya lakott férjével és két gyermekével. (A férje, Jung János, irnok volt fent a várban.) A másik házban ifjabb Novoszád Ferenc lakott. Ő foltozó varga volt. Kissé félkegyelmű lévén ezt a mesterséget is alig tudta megtanulni. Hanem a felesége mosni és takaritani járt és igy—gyerek nélkül—csak megtudtak élni. Az egyik szobát kiadták tizennyolc forintért. Egy fiatalember lakott benne. Valami festő féle.
Igy hát csendesen éltek és nem is volt más zavar, minthogy a szobaurhoz néha mindenféle furcsa fiatalemberek és lányok jöttek. Az alagút felől jöttek Pestről késő vacsora után nagy lármával, és hajnalig is fent voltak és zongoráztak. Aztán az, hogy a Jungék fia egy félév óta feküdt már száraz betegségben és Rosenzweig orvos azt mondta, hogy nem is fog többet felkelni.
SZÜLETÉSNAPI STANZÁK

Országútszéli fényes feszület,
Megint megállít születésnapom.
Mondjam fennszóval, hogy huszonhat év
És számláljam meg életvagyonom?
Fennszóval mondom, hogy huszonhat év
És hogy szabadjon még pazarlanom.
Az arcom sima, testemen inak.
Kemény, gonosz, szép gyíkok játszanak.

Tudom, hogy el fog hervadni az arcom.
De nem tudom, hogy múlik valami.
Huszonhat évem huszonhat szobám.
Szomszédban vannak. Idehallani,
Hogy beszélgetnek bennük csendesen
És visszavárnának múltam társai.
De új szobákban új embertitok,
És új ablakot új társra nyitok.

Országútszéli fényes feszület.
Mért állítasz meg születésnapomon?
Gondoljam: mégis múlik valami,
Partot nem látva, én csak nem tudom?
Gondoljam: légben léghajós vagyok,
Nyílt tengeren repül a csolnakom
S el nem maradnak partok és napok,
Mert céltalan és magányos vagyok?



v
A KERT ÉS AZ ASSZONY

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert.
A fák: mezítlen, néma foglyok, állnak,
Elébe szórva kincseit a nyárnak,
Most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent, még zajlik a csata.
Lélegzetfojtva hallgat lent a kert.
S íme, a nyárnak futó csapata
Véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.
Dacosan, mint egy elárult vezér.
Nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.
Remeg a kert körötte s egy levél
Félve, puhán fehér kezére hull.



v
NOKTURNÓ AZ ABLAKBAN

Kievezünk. A partok elmaradnak:
Hanyatló, bíbor bércei a napnak.
Kinyílik az éj, a fényfüggöny levált.
A földhajó kis kikötőből ujra
A parttalan sötét vizekre szállt.

A földhajón kigyulladnak a fények:
Millió ablak és millió lélek.
Csókok, dalok, piros lámpásszivek,
Szép, izzó díszben száll a föld hajója.
De nem tükröznek a sötét vizek.

Idegen, hűvös, örök ár körül,
Feketén, némán, mérhetetlenül.
A földhajón megkuporog a dal
És én is kajütablakomban állok
Virrasztani a virrasztóival.

Idegen, hűvös, örök ár körül.
Szemem nyílása kerekre feszül.
Haj, csókos, dalos, alvó emberek!
A hajón lék van: a lelkembe halkan
Zuhognak be szent, idegen vizek.



v
MOST

Most hulljanak le nehéz függönyök
A múlt elé s a jövő elé.
Ne lássanak fent búvó csillagot,
Ne nézhessek ki kék hegyek felé.

Lefüggönyözött, nyithatatlan frigysátor;
Csukódjon ránk és őrizze a máma.
Hajadnak arany fátyolát fejemre!
Szédítsen az úr forró üzenetje
A karjaidban végtelen imára.

Most, most hulljanak le a függönyök.
Most behúzódott minden messzeség
Szívembe: álmok és hegyeknek kékje,
Hogy nézésednek mélységét kimérje.
És most elsüllyed minden messzeség.



v
ISTENTISZTELET

Lángolnak a csillagok odakint.
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak?
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.

Itt benn a sötétben örvénylik a csend.
Valami hánykolódik, száll fel a mélyiből.
Halvány az arcod, izzik a szemed,
Jéghideg az ajkad, reszket a kezed
És megrázkódtál most valamitől.

Földalatti szent tüzek lobognak
Fel a vérünkbe s összecsapnak itten.
Mi nyújtja egymás felé a karunk?
Imára kulcsolt két nagy kéz vagyunk.
Térdre, térdre, bennünk van az Isten.


v
Deák-Ébner Lajos: Vadmályvák útja

HAZA AZ ANYÁMHOZ

Kitárult a róna.
És a halmok halkan merülnek be,
Mint a végső partok a tengerbe.
Mint a dolgok majd az idők végén
Visszaolvadnak megadóan, békén
Az egy ősanyagba.

Ereszkedik az ég.
Alatta elmerül a vonatnak útja
És a gőzös füstjét lent a földön húzza.
Lehajlik a lelkem s gondolatlan, némán,
Lent a barna földön húzom magam után,
Mint a gőzös füstjét.

Haza az anyámhoz.
Nehéz béke száll rám, nehéz félálomban.
Hova, miért vitte, amit innen hoztam?
Visszamerül minden, amit innen hoztam?
Visszamerül minden. Mily kicsik a dolgok!
Fáj a szívem. Miért? Nem vagyok-e boldog?
Milyen nagy a róna!



v
ADY ENDRÉNEK

Negyven nap és negyven éjjel voltam
Miattad hitvány, nyomorék és gyáva
És mondtam, hogy az életem hiába:
Csak te vagy a költő.

Negyven nap és negyven éjjel vívtam
Jussért, hogy éljek és mint éji féreg
Vájtam magamba, hogy sötétet érjek,
Amelybe nem világítsz.

S értem sötétet, melybe nem világítsz.
S oly fekete, nagy lánggal lobogott,
Hogy vak lett minden égi csillag ott
És mindent újra láttam.

Űztél: megtudtam, hogy van birtokom.
Ütöttél: zengeni hallottam a vértem.
Téptél: és örök gyökeremhez értem,
A minden gyökeréhez.

Negyven nap és negyven éjjel voltál
A halál, melytől arcot kap az élet.
Nincs jussa másnak, hogy szeressen téged,
Ahogy én szeretlek.



v
LÁSD ITT VAGYOK

Karjaid fénylő kapuja kitárult.
Hőkölve állok meg és kérdezem:
Csak ennyi út volt s ennyi szenvedés?
Mert feltámadás kettő nem leszen.
Nincs több megérkezés
S elébb halni hiába siettem.

Megállok, hogy az út porát leverjem.
Sötét, nyers kínok szennyével hogyan
Térjek be hozzád?
Mert jaj nekünk, ha fénylő-boldogan
Nem tud felinni engem most az orcád
Mint égő hajnal illó éji felhőt.

Lásd itt vagyok, de jaj nekünk, ha vérem
Egy cseppjét is nem süti át csodád
S el nem fájt kínok mérge jön velem.
Ne verjem inkább le mint út porát
Az életem? —
Karjaid fénylő kapuja kitárult.


v
MOST IFJÚSÁGOD ÁLARCÁT HAJÍTSD EL

Megállj, ki vagy? Itt van a vágynak vége.
Álomhatár ez és halogató
Lágy messzeség nem kéklik már előtted.
Mint megtaposott kígyó minden út
Szívednek fordul itt: Megállj, ki vagy?!

Nem andalít vigasztaló jövő
Mint dajka hangja félő gyereket.
Mert nincs már dajkád, nincsen már jövőd.
Szemed között hideg szuronyhegy áll:
Rettentő Most és Itt. — Megállj, ki vagy?!

Most ifjúságod álarcát hajítsd el.
Mert szeretőid hozomra szerettek
S férfit ígértél a barátaidnak.
Megállj, ki vagy? Most mondd, most cselekedd.
Íme a sorsod ledobta az ingét.

Fájón álmodtad magad nagyszerűnek
S édes fájás volt, hogy még nem vagy az.
Lágy szomorúság kékjében ha ködlött:
Erős bátyáddal ketten voltatok.
De most lett napja a találkozásnak.

Letépi rólad búvó bánatod.
Megérkezés rettentő örömét
Vágja beléd, arany baltát, a Most.
Nincs még egy perced. Szemközt állsz vele.
És egyikőtök meg fog halni itt.

v
TÜCSÖK A MÁGLYÁN

Ég a csősz rossz szalmakunyhója,
és lángjában pici parázsként
egy tücsök ég, melynek lantjáról
az ének a szívemig száll még.

Ég a kunyhó, s lobogó tüzét
az őszi szél magasra szítja,
s szívemig érzi a nyár hőségét,
amint felém repül egy szikra.

S a kis tücsök égő éneke,
mely a nyárról zeng a máglyán is,
vígan szálló piros lángokban,
hogy egy percig legyen még nyár is…

Keresek egy hervadt virágot,
s a kis tücsök hamvára vetem,
nekem zengte utolsó dalát,
tudta tán, hogy dalát szeretem.

Sok víg nótát zengett a nyárban,
néha megállt a kaszám nyelén,
s a tizedik kévére ugrott,
és onnan is küldött dalt felém…

Most ott hamvad az őszi tűzben…
Ott a mezőn kékebb szarkaláb
nyílik majd a nyárban, és árnyán
újra tücsök zengi a dalát…


v
A PÁSZTOR HALÁLÁRA

Nagy úr lett a vén borjúpásztor
pap kíséri fényes csizmában,
s koporsóban viszi a szekér
térdigérő, tavaszi sárban.

Nagy úr lett most, sokan kisérik,
koporsóján ragyog a festék,
s csicseregve repesik körül
utolsó útján a kis fecskék.

Meghalt szegény — pásztorhoz illőn,
a pipája halálig égett,
utolsó álma is borjú volt,
amely után a tövisbe lépett.

Jól végezte a számadást is,
szűre rossz volt, bocskora szakadt,
s könnyű volt az állát felkötni,
nem volt átok a nyelve alatt.

Nem hajt többé, és nem köhög már,
karikását sem csattogtatja,
harangokat sem akaszt többé
kiválasztott kedves borjakra.

Szekér viszi most a sír felé,
ahol halom föld borul rája,
sírján a madár tollat ejt el,
s pásztortűzként nyílik a zsálya.



v
DARVAK A FALUM EGÉN

Darvak szállnak az őszi estben,
mécsvilágú falumnak egén,
csillagok alatt szállnak lassan,
s nézi őket egy-két bús legény.

A csillagok széthullt parazsak,
s mintha égne a darvak szárnya,
de hiába — nem hull bodros toll
a farkukból erre a tájra.

Egy nagy, sötét V betű száll csak —
mintha egy régi mese szállna,
mely ezer éve, hogy útra kelt,
s falum fölé most terült szárnya…

V betűvel kezdik a mesét, —
voltak itt nóták, darutollak,
s most talán csak a holtak hallják,
hogy az égen darvak kurjongnak…

Szállnak lassan, halálos csöndben,
viszik a nép meghalt dalait,
s az útjukra fáradtan sírja
az őszi ég a csillagait.


v
Bécs felől Budapestre való érkezés olyan élményt jelent, mintha valaki egy négy csillagos hotelből egy elhanyagolt falusi udvarra lépne ki. A Keleti pályaudvar ütött-kopott épületének látványa és piszkos környezete már azt sugallja, hogy megállt az idő. Az egyetlen menetrendet mutató óriás forgalmi tábla előtt embertömeg, köztük elhaladni felér egy bátor közelharccal. Az aluljáróba vezető lépcsőn idős emberek cipelik csomagjaikat majd elsodorva a lefelé rohanó fiatalabb emberek által, hiszen nemhogy lift, de mozgólépcső sincs, így nem felemelő az a látvány ahogy idősebb emberek, kisgyerekkel és gyerekkocsikkal utazók kinlódják fel magukat a lépcsőn.
Az utcára kijutva egy lassan hömpölygő autóáramlás látványa szegi a látogató kedvét. A Rákóczi uton sehol egy fa, de a járdák széle tele kis fém oszlopokkal, cölöpökkel, hogy a járművek ne tudjanak a járdán parkolni. Ez azért is érthetetlen, mert egyértelműek a szabályok, a járdán parkolni és gépjárművel haladni tilos. De Budapesten ez mind nem érvényes. A cölöpök ellenére, a járdákon ott parkolnak a kocsik, néhol kitörve az fémoszlopokat, sőt a gépkocsibejáróban parkolva tovább szűkitik a gyalogosok közlekedési lehetőségét. Ezek a cölöpök elgondolkoztatóak, mert máshol egyetlen európai nagy városban erre nincs szükség. Ezek a pesti járdacölöpök, korlátok a butaság, az intolerancia keserves szimbolumai. A magyar autósok legdurvábban figyelmen kívül hagyják mások, a gyalog közlekedők érdekeit.
Láttam többször is, hogy a gyerekkocsit toló kismamák kényszerültek az  uttestre a szabálytalanul parkoló gépkocsik miatt, vagy idős és mozgássérült emberek félve álltak a járdaszélén, mert a járdán parkoló kocsik miatt az úttesten, a járda mellett kénytelenek közlekedni.
A Rákóczi úton és a Kossuth Lajos utcában egyik üzlet a másik után bezár, nem kimondottan az egyre szaporodó « plazzak » ennek okai, hanem a pléhlavina miatt egyre kevesebb a gyalog közlekedő ember, vagyis a vásárló.
Ha esős, latyakos időben a Keleti pályaudvar és az Erzsébet híd között kell gyalogolni, elég bátor vállakozás, mert az elhaladó járművek nagy mennyiségben fröcskölik a járdára a sárt, a koszos latyakot.
Olvasom az egyik politikai párt büszke dicsekvését, hogy a városnak épitik az  új metrót, vagyis a gyalogosokat igen drágán kényszeritik a föld alá, pedig sokkal korszerűbb és jobb lenne az, ha a járműforgalmat vinnék le a felszin alá, ami egyre kényszerítőbb lesz a város területén, de külünösképpen a Keleti pályaudvar és Erzsébet híd között. Műszakilag megoldható, ezzel egy emberséges felszin lenne kialakítható, ahol az emberek otthon éreznék magukat, ahol érdemes lenne élni. De jelenleg arra sincs lehetőség, hogy a budapesti polgárok sajátjuknak érezzék a Dunát.
Az autósok némelyike a lóerőt, a nagy teljesítményt a pesti utcákon akarja kihasználni és  néha úgy tünt, minnél drágább a kocsi és nagyobb a motor űrmérete, annál kisebb a vezető agyának térfogata.
Láttam egyirányú utcában ellenkező irányba erőszakosan haladó hatalmas terepjárót behajtani és láttam olyan előzéseket a budai kis utcákban, amilyeneket normális emberek még a magyar viszonyok között sem kockáztatnak meg. Láttam azt, hogy a gyalogátkelőhely  a gyalogos számára igen sok esetben nem ad biztonságot, hiszen láthatóan az autósok egy részének kedves szórakozása a gyalogosok riogatása, mert még a gyerekkocsit toló anyára is rádudáltak. Volt olyan, hogy az autó vezetője a gázpedálra taposott, majd úgy fékezett a zebra előtt egy méterrel, hogy az idősebb emberre majd az infarktust hozta, miközben az autóban ülők hangosan röhögtek és a nyitott ablakon keresztül “tréfálkoztak” a megszeppent gyalogossal.
Öröm látni a különböző szépen kiépitett játszótereket és kisparkokat, de majd mindenütt  tele kutyapiszokkal, és hiába ott van a tábla, hogy ez nem kutyaparadicsom, ez az állattartók zömmét nem érdekli.
A metró mozgólépcsőire az emberek rágyalogolnak, szinte rázuhannak, és egy lépést sem mozdulnak, mintha odaragadtak volna. Pedig a mozgólépcső és a lépcső között csak annyi a különbség, hogy ez a lépcső mozog, de haladni lehet, lehetne rajta, de derék embertársaink juszt sem engedik! Lecövekeltek és ha szól valaki, hogy szeretne lejebb gyalogolni elég durva megjegyzések a válaszok. A szemközti mozgólépcsőn az emberek mind unott, gyürött boldogtalan arcot mutatnak. A szemük a semmibe néz, egykedvűen kapaszkodnak a gummikorlátba, és csend van. Senki nem beszélget senkivel. Mintha mindenki egy kényszernek engedve mászkálna. De nemcsak a mozgólépcsőn, hanem a villamoson, buszon a metrón egy csapat neurotikus néz velem szembe. Engem biztos nem látnak. Ez a látvány sok mindent elmond. Nincs miről beszélgetni. Ugy tűnik, valami végzetes hiba történt. Valami elsilányosodott.  A társadalomban valami megtört, vagy ki sem alakult.
Az ujságosoknál az Alföld, Tiszatáj, Kortárs és egyéb kiváló folyóiratok mellett szélsőjobboldali árpádsávos un. “Kitartás” füzeteket lehet kapni, ezzel is demonstrálva az árpádsáv és a nyilas eszme megbonthatatlan örök egybetartozását. Aki ismeri a szélsőjobb internetes oldalait, ahol tudománytalan “tudományos”, rasszista és antiszemita gyűlölködés olvasható, már nem csodálkozik a hungarista sajtó nyilvános terjesztésén. Ilyen mélyre jutottunk.
Grendel Lajos1 irta a következőket, és megállapitásait igaznak érzem  magam is: “Igenis, várható volt, hogy ez a csőcselék egy szép napon vérszemet kap. Ha a magyar társadalom egészséges szervezethez hasonlítana, egységesen, politikai pártállástól és világnézeti meggyőződésétől függetlenül már réges-rég kivetette volna magából az Árpád-sávos lobogókkal hadonászó hunokat, szittyákat és a demokratikus rend alapjainak aláásására vetemedő más eszelősöket. Így azonban szépen megvannak együtt, egy csokorba gyűjtve tisztességben megőszült konzervatívok, hunosok és sumérosok, a Szent Korona-tan megszállott szektásai, Üllői és Megyeri úti futballhuligánok, Torda-Aranyos megye leendő főispánja, Toroczkai László, a hídfoglaló Budaházy György és a magyar politikai folklór egyéb más, jól ismert figurái. Ha csak rajtuk múlna, már rég szakadékba taszították volna a nemzetet és az országot. Mérhetetlen azoknak a cinizmusa is, akik vagy úgy, hogy kétszínűen nyilatkozgatnak, vagy úgy, hogy mélyen hallgatnak, ehhez még asszisztálnak is nekik.”
Márai Sándor meglátása ma különösen időszerű: "Mentem a napsütötte pesti utcán, és utánam jött a gyanú, hogy akármerre megyek, mindenütt egy nagy veszedelem árnyéka kuszik utánam: a butaság ez a veszedelem, ami beárnyákol minden  lépést…”
Olyan érzésem van, hogy minden jóérzésű embernek el kéne innen költözni.
Ha lehetne.

2007. November

Szerkesztő: Aszalós Sándor

Aszalós Sándor
Budapesti (be)nyomások


v
kaján
EGY POHÁR BOROVICSKA ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

- Sok sárgarépát kell enni, hogy szépen tudjál fütyülni - mondá ama tagbaszakadt asszonyság, akibe Kalkuttai szerelmes volt.
Kalkuttai tehát kibontotta az asztalkendőt, mert megszokta, bizonyos dolgokban engedelmeskedni kell a nőnek. Az asztalkendőt körös-körül bedugta a gallérjába, mint ezt öreg papoktól látta, és hátul csokorra kötötte. Jó nagy, kiadós asztalkendő volt, egész családnak való uzsonna belefért a nyári kirándulás alkalmával, és piros pamuttal volt a sarkába ötágú korona és Zsanet név hímezve. Nem Jeanette, nem Zsanett, hanem egyszerűen Zsanet, mert ez családi nevet jelentett. Nevezzük tehát mi is családi nevén a szalvéta tulajdonosnéját, mert némely asszony nem szereti, ha keresztnevén vagy becéző nevén szólongatják. Kalkuttai asszonyát pláne Mancinak hívták keresztnevén, amitől az asszony mindig rosszul lett, mert szerinte Manci név nem pászol egy komoly, megállapodott hölgyhöz. Manci csak addig lehet valaki, amíg próbabálokra jár.



A hírlapíró

A hírlapírót valamely olyan néven nevezték, amely megfelelt külsejének, homlokába lógó, nagy hajának, mozgékony, kaján orrának és ajka keserű mosolyának - de mi maradjunk a hírlapíró régi nevénél, Bujánovicsnál, amelyet egy dél felé eső városka egyik szélső házából hozott magával, miután megesküdött, hogy sohase teszi be többé a lábát szülővárosába. Bujánovics atyja ugyanis valamely életbe vágó hibát követett el a városi árvaszéknél, azontúl tehát a hamis kártyázásra adta magát a Betyárhoz címzett kávéházban, amikor gyakran került haza bevert fejjel, miközben fogcsikorgatva mondogatta: - Meg akartak bundázni a gazemberek, de én nem hagytam magam.
Bujánovics elhatározta, hogy sokkal előkelőbb ember lesz, mint atyja - szép nevű pesti kávéházakban töltötte idejét, a kártyásjátékokról mindig elítélően nyilatkozott, lehetőleg úriemberekkel barátkozott, akik sok tekintetben hasznára lehettek, bedugta az orrát nők magánéletébe, és beleszólott házassági ügyekbe.




A has ezeregyéjszakája

Póki, amikor már minden foglalkozásból kikopott, amelyet úriember űzhet a Felső-Tisza mentén: volt árbecslő és biztosítási szakértő, volt bolond úriemberek mellett felvigyázó, amely bolond úriemberek minden éjszaka fel akarták gyújtani az ágyukat, és volt házasságközvetítő, amikor minden kötél szakadt, csak olyan özvegyasszonyok maradtak meg a világon, akik az első urukat halálra verték - Póki étvágytalan, magaunt, semmire sem jó úriemberek gyógyításával foglalkozott: így került Jómódba, Ulrik nevű ismerősünkhöz, akinek megmentéséről még nem mondottak le a rokonai. - Majd meglátják, hogy egy hét múlva avas szalonnát és fekete cselédkenyeret fogok véle etetni, s azt mondja, hogy annál jobbat sose evett életében. Van olyan párfőmje a szalonnának, amelyet késő öregségéig sem unhat meg az ember. Azok a legboldogabb emberek, akik bakon vagy nyeregben ülve falatoznak fehér, puha, kövér szalonnát a bicskájukkal, a jobb mellényzsebükben van a hagyma, amelyet előbb a bal mellényzsebükbe dugnak be sózás végett, aztán egyetlen harapásra kapják be a hagymafejet; közben jó darab kenyérszeleteket vagdalnak a kezükben tartott cipóból. Bezzeg, nem közönséges élmény, ha ilyenkor vendégfogadó vagy csárda mutatkozik az országút mentén, a kulacsot újra meg lehet tölteni. De csak vékony, fehér, egyéves borral, mert utasembernek nem tanácsos másféle bort inni. Útközben könnyű verekedésbe keveredni.
v
v
UNGI BERKEK

Zúgnak-e még az ungi berkek? - ha zúgnak is, másként zúgnak, mint régen. A Rákóczi-vitézek a homokban alusznak, és minden elmúlott. Az ungi berkekben az árulkodó szél a takaró gallyakat nem rejtőzködő kurucokról hajtja félre - csak zúg a szél, amúgy bolondjában. Én e tájon jártam, és egy történetet találtam. Tegnap vagy tegnapelőtt - vagy nemrégen azelőtt történt; éppen kocsin mentünk arra, ahol az útszélen egy roskadt és igen szomorú, régi ház álldogált. Éppen olyan vén, mint az országút, vagy talán még vénebb. A tetejét elhordta a szél, oszlopos tornácán bokrok nőttek, ajtaját, ablakát jó emberek elhurcolták. Ki lakott itt? Miért lakatlan a ház, hol egykor tán víg élet volt?

Itt Mátyás lakott és szolgája. Mátyás egy zordon kisnemes volt; szolgája Csiga, a rém lusta ember - pajtás, ha régi krónikákban olvassz róluk, jegyezd meg, és gyűrd be a lapot.




A kidobott vendég

Régebbi beszélyíró módjára: tisztelettel figyelmeztetem olvasóimat, mielőtt valamely ildomosan kötelező megjegyzés kimondására ragadtatnák magukat az olvasmány címe miatt: nem valami hétországbeli korhelyről szól elbeszélésem - amely korhelyt öklendező hazugságai, fokhagymás tréfái, végül illetlen kötekedései miatt vettek üldözőbe mindazok a korcsmárosok és korcsmajáró vendégek, akik hajdanában Magyarországon a Kárpátoktól a tengerig napjában legalább egyszer minden széket elfoglaltak, amelyek a korcsmákban feltalálhatók voltak (mármint a vendégek); minden poharat megtöltöttek (mármint a korcsmárosok), amely poharak éppen úgy útba estek, mint azok a poharak, amelyek rendszerint mellékutcák falaiból nyúlnak ki kopott bádogtáblákra festve, de emberemlékezet óta bőségesen ömlik szájukból a friss csapolást jelentő fehér hab, hogy elgondolkozásra késztessenek minden szomjas embert, aki ezen a tájon elhalad, de megtöltenek olyan poharakat is néhanapján (vásárkor, ünnepkor), amely poharak látszólag megérdemelt nyugalmat élveznek valamely pókhálós vakablak búskomorságában, vagy pedig polcokon, amelyeket évei előrehaladtával mind kevesebbszer közelít meg az öreg korcsmáros, mert nem akar egészségrontó veszekedést kezdeni a ház népével azon dolgok (temetői homokok és kicsorbult edények) miatt, amelyek az ilyen polcokon a véletlenül jó állapotban maradt, de szivárványszínűvé válott poharak társaságában találhatók...




A magyar betegség

Két testvér lakott Módon. Mégpedig ikertestvérek - még ha nem is hinné el valaki, hogy még manapság is vannak ilyen ritka emberek. Ubul, az ikrek egyike, nevetgélve, jó reménységben, tündéri kedvben töltötte életét; nem volt olyan szürke nap a héten, amikor néhányszor fel ne kacagott volna, hogy darab ideig rengett körülötte minden. Hahotázott talán akkor is, ha csak a sarkantyúja akadt össze. Félelmetesen jókedvű ember volt. Nem szült anya olyan szomorú teremtményt, aki elbúsíthatta volna. Mindig olyan lendülettel fogott neki a kacagásnak, mintha akkor kezdene kacagni először életében. S e mellett az életmód mellett sem hízott el. Igen jóravaló, rendes úriember volt, akiről a lakosság névjegyzékében úgy emlékeztek meg, mint rosszmódi földbirtokosról.
Mert két Mód volt a Tisza két partján: Jómód és Rosszmód, amint ez néhol szokásos a Felső-Tisza mentében, ahol a falvak távolról is szerették egymást. A túlatiszai Jómódban Ubul ikertestvére lakott, bizonyos Ulrik, akit szülei éppen ezért kereszteltek erre a névre, hogy ne akadjon hozzá hasonlatos nevű gyerek messze környéken.




SZINDBÁD, A HAJÓS

Első utazása

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláírásán kivüi a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos leányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd kiderül.
Szindbád - akinek ez az álneve még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták, és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból - megnövekedett, széles vállú, deresedő férfiú lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkora emlékeit.
Vonatra ült, éjjel-nappal utazott vasúti kocsiban, végül szánon, melyet három ló vont, mert hiszen nem messzire volt ide az orosz határ. A csengők csörögtek a lovak szerszámján, amint az öles hóval borított országúton, a széles fennsíkon Szindbáddal nyargaltak.
 
v
v
v
v
Kattints, a kép nagyítható
Deák-Ébner Lajos: Fifne
v
SZINDBÁD ÚTJA A HALÁLNÁL

Ötödik út

Abban az időben Szindbád, a csodahajós igen szegény volt, elhagyatott, és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor éjszakánkint Sztambul külvárosában bolyongott.
Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád a maga könnyelműsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Szíriai kereskedőkkel kockázott, s a perdülő kockán elúszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyemköpenye. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában, és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig ragaszkodott.
Ebben a nyomorúságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve, és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak: A cipők, a nyergesek, a magossarkúak vagy a szalagos félcipők még megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már nem jutott Szindbád.
A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyű kalandokra, és dehogyis örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme.
A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos félcipője.

v
"Nincs olyan év, hogy ne olvasnék Krúdy regényt, elbeszélést, van melyeket többször is ujra olvasom és mindig úgy tűnik, mintha csak most ismerkednék vele. Szinte úgy érzem magam a kezemben egy-egy Krúdy könyvvel mintha visszaballagnék abba a régi korba aminek emberi arcait és alakjait, színeit, ízeit, szavait a kor jelenségeit, és az emberi hangokat Krúdy megörökítette. Regényeiben különös és érdekes emberek lépnek elénk, asszonyok, kisvárosi ficsurak és züllött férfiak, lóversenyjátékosok, álmodozó mágnások és galambtekintetű vénhedő kisasszonyok. A regények, elbeszélések történetei a híres és szerencsés dzsentri alakja körül szővödnek vagy a régi Pest utcáin és kávéházakban, a lóversenypályán játszódnak. A bor- és dohánygőzös levegőjű kis kocsmákról  senki úgy nem írt, nem tudott irni mint Krúdy Gyula."

Írja Aszalós Sándor kedvenc írójáról,
Egy októberi reggel című megemlékezésében.
v
.
Szerkesztő: Kaskötő István
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.

Bárdos László
irodalomtörténész