2007. november 20.
VI. évfolyam 11. szám.
Tartalom
elfeledettek
próza, versek
Könyvajánló
v
Ajánlott Honlapok
Irodalmi Portál
Munkatársaink Honlapjai
Üszkös már a felhők szegélye
S az éj, mint fekete selyemkendő
A gyászoló özvegy arcát, elfedi a tájat.
Valami eredendő fáradtság sejlik fel
Szememben s elernyedő tagjaimat
Magával rántja a lehullás misztériuma,
Mint ahogy az elszáradt leveleket a föld:
Ősz van.
S a gondolatok rendezett szövedéke,
Mit a nyár érlelt egésszé, most szétfoszlani látszik
S azzá változnak a nemrég még sokszínű dolgok,
Amik valójában: egyetlen Igazsággá.
Ősz van.
Elszállt az idő a forrongó szózatok,
A tarka szavak,
A lángoló csókok fölött,
Mert minden alászállásra ítéltetett,
Hogy a maguk egyszerű módján
Érezhessük meg a dermedtséget,
Mely a felszabadító és ihletett
Teremtést megelőzte egykoron.
Ősz van.
Az eszmék dús lombjai odavannak már
És mint egy szikár tölgy, úgy magaslik
Előttünk a megkérgesedett jelen.
De a kopár erdők mélyén egy rejtelmes
Vándor járja egyre csak rögös útját,
Kinek lépteit alig-alig hallani
S ruhája szakadt koldusruha,
Mit a bánat tépett széjjel.
Ó! Sokan, akik látják, megvetik és nevetnek rajta…
Pedig én tudom, hogy Ő a Teremtő,
Ki elgyötört, vérző testében érleli már
A jövő bódító virágzásait.
Balázs Gyula
Hullások
v
v
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Deák-Ébner Lajos: Hajóvontatók
 | ||||
Jó lenne megfogni a kezed, Anyám! Végtelenül elárvult körülöttünk a világ. Ismét egyedül érezzük magunkat. Emlékszel még, amikor utoljára beszámoltam bizonytalan magunkról? Úgy éreztem, nem hittél nekem. Miért is tetted volna, amikor mindig hittél valamiben, csöndesen vagy kimondva - de valljuk be - inkább magadban hordozva dédelgetted a jövőt. Csalódások könny-cseppkövei építették álom-templomod. Most újabb csalódások rakodnak a régire. A minap Apámmal idzgettük, rakosgattuk mozaikemlékeinket, és az elúszó időben nehezen egyeztünk. Lehet, hogy az időt másképpen mérjük? Lehet, hogy életünk és az idő-megélésünk nem ugyanabban a dimenzióban zajlik? Vagy talán másképpen értelmezzük? Én a napi kényszerszülte békétlenségben, ő pedig, közelebb hozzád - a megszépítő emlékezésben? Jó lenne megfogni a kezed, Anyám! Végtelenül elárvult körülöttünk a világ. Keresztforgácsokból égetnek máglyát, füstölgő parazsakban tartósítják a sokféleképpen megélt múltunkat. Lassan elégünk! Remélem, nem kiégünk! Füstjeleink egyszer talán eljutnak az égig. Kár, hogy csak ritkán érkezik - vagy talán nehezen vesszük észre - a visszaérkező jeleket! Igaz, a figyelmeztetés elfogadása sohasem volt igaz erényünk. De hát mikor fogadtam meg intéseidet? Most meg... Jó lenne megfogni a kezed, Anyám! Végtelenül elárvult körülöttünk a világ. De csak állok itt a sírod előtt, morzsolgatva kedvenc virágodat, és az ingadozó gyertyafényben még élő magunkat hívogatom. Bármennyire is beléd kapaszkodom, két kézzel markolom a jelent. És amíg Téged szólítalak, magunknak beszélek, mert már sohasem választható el a kettő egymástól.
1992.
v
| ||||
Mért fáj a múlt, s miért az eljövendő;
Honnan jöttem Hozzád, s Tőled hová jutok?
Mért fáj, ha szól a gyertyafény-keringő,
Ritmust a szél dobol, s mért hallom: föld zuhog.
Ha meghalok, ne gyászolj majd sokáig;
Percig sírj csendesen – aznap, mikor temetsz.
Hajítsd a tűzbe fájdalom-ruháid,
S én várom éjen át, hogy újra rám nevetsz.
Nagyerdőn táncba hív a régi dallamunk,
Fehér fenyő-ital, boróka ízű csók;
Az életünk – örökre első randevúnk.
S ha gyertyafény felé Te szállsz előbb talán,
S Tenéked énekelnek csillagon lakók –
Ijesztő bár a mély, Te vársz fönn énreám.
v
Hegyoldal. Üresben kigurulva érünk le az útra,
s a forgalom ütemével megszakad ismét a múltba
való révedezés.
Az élet oly kevés,
oly rövid szakaszokban enged meg némi csendet belül,
mikor az időből egy-egy emlék kerekedik felül.
Temető csendjében
alusznak mind mélyen
felettük árnyat vetnek az óriásra nőtt gesztenyék
s a sírokon virág, köztük avar, bennünk emlékezés;
gyertya, meg temető,
fogyó jelen idő.
v
Eddig még lombok takarták
kusza ágaim,
tüzemre nyár zápora hullt;
pattanó indulatom villámokba
és dörgésekbe veszett -
könnyem heves záporokba fúlt.
Most minden csupa ősz,
csupa hullás - hűvös-iszonyú tél-elő.
Rám hullanak a sárga lombok,
s hűvös őszi szél elvisz velük.
1978.
| ||||
v
| ||||
téged idézlek szántottarcú öregember
te vagy az ősöm – tán a nagyapám:
ingedet dérként lepte be a só
bivalyok koptattak mázsás igát
róttad egymás alá szótlanul
emberszaggató nappalok sorát
korhadt fejfák dőlnek horpadt melledre
a szent földdel tele a szád
ezerszer legyőzött makacs agyag
megőrli fehérlő csontjaidat
v
| ||||
Danit világéletében két dolog érdekelte: a születés és a halál. Előbbi kissé közelebbről, utóbbi távolabbról, de mindkét eseményt hallatlan érdeklődéssel fürkészte. Hozzá olvasott s várta, a tapasztalások idejének elérkeztét. Egészséges volt, tettre kész és kíváncsi. Természetes, hogy először a születés érintette közelebbről, megházasodott és sokat tett azért, hogy gyermekei "méltó" közegbe érkezzenek.Már az első magzat jelentkezésekor megjelent benne az új, mindennél erősebb érzés, a mélységes kíváncsiság: mindent tudni akart, ami az embrió érésével, kifejlődésével kapcsolatos, feleségével eljárt a nőgyógyászhoz, amint lehetett, bekéredzkedett. Az ultrahang vizsgálatok alkalmával valódi türelmetlenséggel leste a képernyőt s felujjongott, amikor az orvos türelmes, finom magyarázatát hallgathatta.Először a gyermek "szívecskéje" lett érzékelhető, a gerincoszlop, a lábak, a kezek, a koponya (Dani a sorrendre nem figyelt) kirajzolódása lett életre szóló élménnyé, valahány testrészről "képet" kért és az orvos, készséggel mindannyiszor kinyomtatta a monitor rajzolatát.A kórházi megjelenések alkalmával határozták el az "apás szülés"-t, Dani módszeresen készülődött a szülőszobában való megjelenésre, ott tartózkodásra. Nem mintha annyira szeretett volna segíteni a feleségének, tudta, Regina "baromi szívós", elhúzna akár egy traktort is. A szeretet, - így gondolta -, a gyerek, a csoda, a két ember egyesülésének gyümölcse, ami annyira lenyűgözte, a napról-napra történő növekedés.v
VI.
…cirógatnálak, de a rejtett tüskék,
félek – összeszurkálják ujjaim,
közelednék s visszataszítasz büszkén:
élve is rideg vagy, akár a holtak,
nincs ember, ki ismerné útjaid.
Megnyúltak lelked acélhúrjai,
nem szól, csak hamis hang… Talán a holnap
fölébreszti benned minden elnyomott
kísértésedet, karod kitárja
s végre megzendül nyarad gitárja
tisztán és őszintén. Akkor megfogok
hajlani előtted, mint egy gerle s nagy
csókot adok sötét harisnyádra.
Persze csak akkor, ha – te is benne vagy…
| ||||
v
Várj meg, én kedvesem, sötétedik már -
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas -
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem -
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.
A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk.
| ||||
v
| ||||
 | ||||
| | | ||
| ||||
Deák-Ébner Lajos
festőművész
 | ||||
| | | ||
| ||||
Deák-Ébner Lajos: Faluszéle
| ||||
A férfi türelmesen várta, hogy előrébb jusson. A sor nem volt hosszú, de lassan haladt. A hamburgeresnél ketten dolgoztak. A lány vette fel a rendelést és foglalkozott a vevőkkel, a fiú állította össze a hamburgereket, a kész szendvicseket egy vékony nejlonba csúsztatta, aztán odaadta a lánynak. Ő tálcára rakta, mellé dupla szalvétát tett, közölte a végösszeget, elvette a pénzt és szólította a következőt.A férfi előtt állók kivétel nélkül gazdagabb hamburgereket kértek, ananásszal, kukoricával, franciasalátával, elkészítésük némiképp több időt vett igénybe. Időből persze nem rendelkezett mindenki korlátlan készletekkel, a vásárlók többsége az alig száz méterre lévő pályaudvarra sietett, vagy a vonatról érkezett a pulthoz, hogy a városba igyekezvén bekapjon pár falatot.A férfi nem tartozott egyik csoportba sem. Egykedvűen nézegette a fővárosi forgatagot, a kör alakú téren sakkozókat, a valutázókat, a felszabadult örömmel siető iskolásokat, és olvasta végig ismét a hamburgeres teljes kínálatát. Alig ötvenéves lehetett, sportos cipőt, farmernadrágot, fehér pólót és egy bársonydzsekit viselt, vállán finom marhabőr táska lógott.A pulthoz érve egy sima hamburgert kért.A lány hátraszólt a fiúnak, hogy egy „sima hambi lesz”, majd megkérdezte, tehet-e bele hagymát.A férfi kért bele hagymát. Azt mondta, „lehet, lehet, nyugodtan…”, a lány tehát arra bíztatta a srácot, hogy sokat tegyen bele.A ketchup és a mustár esetében csupán a két szó közlésére szorítkozott, a férfi érezte, gyorsabb tempóra váltanak, ezért csak annyit mondott: mustár.A fiú, aki nem is nézett a vevők és a lány felé, alighanem csak a miheztartás végett közölte, hogy „ok, vettem”, és már nyomta is a mustárt a húspogácsa és a hagyma tetejére. Belecsúsztatta egy háromszög alakú nejlontasakba és a lány keze ügyébe tette.Miután a férfi nem kért mást, a lány bepötyögte a háromszáznegyven forintot a fóliával letakart számológépbe, a masina kiköpte a nyugtát, a lány leszakította, rátette egy piros műanyag tálcára, s már kezében volt a hamburger is, amikor eszébe jutott valami.„Csomizzam?”, kérdezte a férfit.
Amaz egy pillanatra megtorpant, ránézett a lányra, a fiúra, majd a pénztárcájára, s csak annyit mondott, hogy „hát… igen, ö.. lehet”. A lány fogott egy nagydarab zsírpapírt, ügyesen belehengergette a gazdagon hagymázott, mustáros, sima hamburgert, mellé tette a nyugtát, s az egészet egy reklámszatyorba csomagolva adta át a férfinak, aki ez idő alatt fel sem nézve az aprópénzt számolta, és háromszázötven forintot tett le a pultra.A lány nyújtotta a szatyrot, de a férfi meglepetésében szinte felkiáltott: „nem kellett volna becsomagolni!”Nála jobban csak a lány volt meglepve. Kezében a hamburgerrel, fejét hátrahúzva, szemöldökét megemelve válaszolt: „de hát kérdeztem, hogy csomizzam-e?!” A férfi csak állt ott, „á, hm...” hümmögte, „jó, semmi gond” mondta, átvette a szatyrot, megköszönte – a háromszázötvenből nem kért vissza – , és komótosan elindult a metrólejáró irányába.
A sorban mögötte állók előreléptek, s a lány, mintha az ő megnyugtatásukra tette volna, gyorsan megkérdezte társát, hogy ő ezt nem is érti, talán „nem volt vili?”. A fiú ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy igenis „tök vili volt”, és már készítette is a következő hambit, ubival, ahogy azt a lány meghagyta neki.v
| ||||
| | | ||
| ||||
Deák-Ébner Lajos: Hátakt
Mikor a tüzek mind kialszanak
s elnémulnak a lázadó szavak,
ne hidd, hogy végleg megadom magam,
megyek tovább, sötétben, hontalan.
Hihetnéd azt, hogy járni sem lehet
félőn tapodva minden új követ,
vakon tapintva kerítést, falat…
de csak tovább, amíg meg nem szakad
e koldus lét, e céltalan magány,
s át nem lépek a semmi kapuján.
v
| ||||
Újhold napján megszülettem,
sötét égbolt volt felettem.
Múlt helyein, múlt képein
álmodoztam, tervezgettem.
Az arcomat elrejtettem,
tévutakon tévelyegtem.
Félelemből, szorongásból
magas tornyot építettem.
Nincs gyógyfüvem rontás ellen.
A bőrömet levedlettem,
nem kérek több alamizsnát,
megtörettem, megtörettem.
De hiszem, a végső percben
kinyílik az ég felettem,
a fülemhez égi szózat
szól majd, szép arámi nyelven.
Hogy el soha ne feledjem,
miért jöttem e kietlen
pusztába, hol porba löknek,
ahol túlharsognak engem,
és itt vagyok, újra zengem,
megnyúzottan és törötten:
A barbárság, tudatlanság
töviseit kell lenyesnem.
v
| ||||
Fák ága közt csillag bujkál,
levél rejti. Harmat szitál.
Kék álomköd-palotában
egy lélek száll szélruhában.
Sápadt fényét a Hold fonja,
ezüsthálót vet a tóra,
víztükrében mereng másán…
sámándobján dobol a sámán.
v
| ||||
Szép őszi nap volt. Sok napsugár
Csillant az út kopott kövén,
S a hegytetőn büszkén uralt a vár
(árnyék lobbant lőrések rejtekén )
Figyelt a vár: jön-é pogány ?
Dörögjön-é az ágyú öblösen ?
Nincs itt pogány. Csak egy leány
Lépdelt az úton csöndesen.
Sovány tarisznya verte oldalát
S vászonnadrágja is kopott
Derekát széles öv ölelte át.
A lány csöndesen, lassan ballagott.
S akőnél – hol ültem – megállt
Egy percre csak. Nem kérdezett.
(láttam maradna) jelre várt,
s mutattam szótlan a helyet.
A lány némán foglalt helyet
A haja szőke volt és szélcibált
Kezébe vett egy régi várkövet
És hallgatott. Csupán a csend szitált.
Nem szóltam én sem. A csöndet kedvelem
Róttam a sűrű álom-sorokat
A lány felállt, s már messze járt,
Úgy tűnt el, mint egy gondolat
Már nem tudom, miért ment tovább,
Miért hagyott ily hűtlen el.
Kérdezném már, szólítanám,
Hiába már, hisz nem felel.
v
| ||||
A két nehéz nagykapu szélesre tárta szárnyait. Az úton elhaladó, ha benézett, csak annyit látott, hogy a köves udvar kihalt hátra végig, még a fű sem volt hajlandó arra a kegyre, hogy kidugja a fejét, mert azonmód le is nyomta volna a szekér, az állat. Gazdaudvar ez, még ha elő is bújna valami zöld, a ház asszonya nyomban kikapálná. Ez az ismérve egy háztáji gazdaságnak. Ahol füves a porta, ott nincs élet!Csak a kert menti ágyásokban illatoznak a tavaszi nárciszok, a tulipánok messziről illegetik magukat, azért lássák, hogy szépet szerető gazdasszony van ebben a házban. Nocsak, alig emlegetjük, már kinn is áll a kapuban, épp vesződik egy cigányasszonnyal, aki váltig győzködi, hogy: - Mennyen mán hátra a naccsága s szedjen legalább egy kosárnyi árvácskát, mert már korareggel eladtuk azt ami volt a piacon. Jó az ára, most kell vinni, úgy viszik a virágot, mint a cukrot ki a temetőbe, kertekbe, a kapuk elé, parkokba… - Mire a háziasszony beadja a derekát, hátramegy a kiskertbe, majd előjön csípőjén a nehéz kosárral, arra az udvar is megelevenedik. Öreg gazda fogja be a lovakat, a fiatalember pedig a tarisznyát dobja még fel a szekérderekába, megy ki a mezőre szántani.v
Oly bizonytalanná tehet
egy ilyen esős, őszi nap,